Már 31 265 181 km-t sportoltatok
Versenyek

Mátrabérc TT 2017

sopen1 | 2017-04-10 23:06:40 | 6 hozzászólás

Nagyon bizonytalan voltam ennek a futásnak a kimenetelével, de nem hagyhattam ki.

A 100-as verseny óta nagyon foghíjas az edzésnaplóm. A kettő közti 27 napból 18 nap futás nélkül telt. Egyrészt pihentem a verseny után majd egy hetet, másrész t egyéb feladataim voltak, amik most fontosabbak a futásnál.

 

Így 9 edzésre, meg a 100-as verseny előtti felkészülésre támaszkodtam, több-kevesebb sikerrel.

 

Pénteken szokás szerint Sirokra utaztam, és a tornacsarnokban aludtam, legalábbis próbáltam. Nem sokat sikerült. Éjszaka valamikor kikapcsolhatták a fűtést, hajnalra elég „friss” volt odabent a hőmérséklet. Sokáig halogattam, de hajnal kettő környékén elő kellett vennem a sapkát, mert fázott a kopasz fejem.

 

Már előző nap eldöntöttem az öltözéket, és az is maradt. Vékony hosszú nadrág, ujjatlan atléta, egy vastagabb hosszú ujjú póló, karmelegítő, sapka, és egy ujjatlan bicajos kesztyű, hogy egy esetleges esésnél ne a tenyerem sérüljön, ha meg kell támaszkodnom (és meg kellett, igaz csak egyszer). Elég vastag a tenyér részén az anyag, jól véd az ilyen fajta sérüléstől.

A zsákba 1,5 liter víz ment, vittem még egy 0,5 l-es kulacsot derékövön, egy 0,33 l-es ásványvizes üvegbe sűrűre bekevert BCAA-Magne B6 keveréket (ez elfért a zsák egyik elöl lévő rekeszében, kézre esett), valamint sok zselét, egy energia szeletet, ha valami szilárd kéne, és só tablettát. Ezek így egy kisebb Kalenji  zsákba, egy derékövön (a kulacsnak), és egy kisebb deréktáskában elfértek, és nagyon kényelmesen, jól kezelhetőek voltak. Valószínűleg ez a felszerelés marad az ilyen hosszú terepfutásokra. Az itiner tárolására már régóta egy üres, övre fűzhető zseblámpa tokot használok, amibe összetekerve kényelmesen elfér. Nagyon hamar elő lehet kapni, és eltenni, a derékövön meg elfér még egy cucc, menet közben nincs útba. Eső esetén zacskóval védeni kell, de egy kis nedvesség nem árt a papírnak.

 

Reggel 4:40-kor kelés. Nagyon minimalista volt a reggeli. Egy BioTech-es diós zabszelet. A buszon még valami Decathlon-os protein szelet felét megettem, a másik fele már nem kellett.

 

A busz 5:30-kor és 6:00-kor indul a tornacsarnoktól Kőkútpusztára a rajthoz. Az 5:30-as busszal mennek sokan, hogy a 6-os rajttal el tudjanak indulni.

Várakoztunk a buszra, és a 6 fokban az öltözék épp arra volt elég, hogy fáztam mint a vadászkutya, de még egy réteg felülre már sok lett volna, és nem akartam menet közben vetkőzéssel tökölni, meg cipelni 54 km-en keresztül a plusz ruhadarabot.

 

A rajt nagyon gördülékenyen ment, 6-kor kinyitották a kaput, és huss, elrajtolt a mezőny. A terv az volt, hogy majd menet közben meglátom, hogy alakul a pulzus. Jól esett a futás, jól mentek az emelkedők. Hamar ki is alakult a terv. 150 fölé nem engedni a pulzust, de inkább 145 környékén tartani. Nem igen sikerült. Kékesig sokat megyünk felfelé, itt még erős és friss a test, így haladtam felfelé is, meg lefelé is rendesen, nem igazán ment 150 alá még a lejtőkön sem. Meg is támogattam alaposan zselékkel a futást, ha már maratoni pulzussal futok egy terep ultrán, igaz csak ultrácska, hisz épp egy picit hosszabb a maratoninál (meg picit szintesebb, mert ugyebár síkon futok nagyrészt).

 

Kékesig elég jól haladtam, úgy éreztem, jobban, mint tavaly, és még javíthatok is picit. Tévedtem. Itthon összehasonlítva a két részidőt már Kékesen csúszásban voltam. Nem sokat, talán 5 percet, de ez csak nőtt az idő előrehaladtával.

 

Galyatetőre még mindig jó erőben érkeztem. Érdekes volt, hogy egyre több helyszín ismerős. Emlékek ugranak be erről meg arról az emelkedőről. Itt már tavaly sétáltam, ott már majdnem görcsölt a lábam. Ismerősek a nagyobb fák, egy-egy jellegzetes tájkép, egy ösvény, tisztás. Mindazonáltal Ágasvárat sikerült az emlékezetemben a Téli Mátra útvonalával keverni, pedig az visszafelé halad. Szóval mentem előre, és magamban szitkozódtam, hogy a csudába nem akar még következni az Ágasvári túristaház, mert már túl akartam jutni azon az undok, meredek, sziklás és csúszós emelkedőn. Aztán egyszer csak ott volt az Ágasvári EP, én meg nem tudtam hová rakni a dolgot. Pedig csak kicsit menni kellet még előre, és helyére került ez a rész is. Megvolt az undok, meredek, sziklás és csúszós emelkedő, csak most lefelé vitt az utunk (felfelé nem).

 

Kékes és Galya között már visszaesett a pulzus. Inkább 140-145 között volt, és az emelkedők már nem mentek olyan tempósan. Ám emlékeztem sok olyan emelkedőre, amit a múlt évben már itt sétáltam, most meg még tudtam futni. Inkább a lejtőkkel volt bajom. Azokat egyre kevésbé tudtam kihasználni. Már fájt a négyfejű combizom, ami megtámaszt a lejtőkön. Érezhetővé vált a hiányos edzés hatása.

 

Mátrakeresztesen megtöltöttem mindent vízzel, zsákot, kulacsot, és jöhet az utolsó felvonás. Itt már nem igen tudtam 140 felé vinni a pulzust, legfeljebb egy kiadós emelkedőn, vagy ott sem. Az emelkedők még mindig jól mentek. Ha meredek, akkor tempós séta, ha enyhébb, akkor kocogás.

 

A „mindjárt felérünk a csúcsra” látványnak már nem dőlök be. Tudom, hogy a látszat ellenére még sokat kell menni a Muzsláig. Eljött azért ez a pillanat is, és ellenőrző pontnak nyoma sincs. Elővettem a térképet, látom, hogy nem Muzsla csúcs, hanem Muzsla tisztás. Aha, akkor ez még odébb van, tovább előre. A távolban feltűnt rengeteg ember, gondoltam az lesz a Muzsla tisztás. Minta ingyen osztogattak volna valamit oly sok ember volt, meg sorban állás a pecsétért. Bár ekkor már mindegy volt. Az időjavítás már ugrott, és olyan jól esett egy kis pihenés.

 

De még a cél odébb van, így továbbmentem a túra legundorítóbb szakaszára. Idén először indult egy baba táv, a Koncsúr Kör, aminek az utolsó szakasza szintén itt vezetett, több 100 emberrel megnövelve az ekkorra már amúgy is népes mezőnyt. Az előzgetés ezen a szakaszon különösen nehéz. Sok helyen szűk az ösvény, nagyon sziklás a terep, oda kell figyelni, hova lép az ember.

 

Nem egészen 5 km volt hátra, és ugyan még voltak kisebb emelkedők, de nagyrészt lefelé mentünk. Mint mondtam nagyon sziklás a talaj, nincs két egyforma lépés, a tömeg miatt meg állandóan rángatni kellett a már nem túl acélos tempót. Hát itt már időnként sírhatnékom volt, úgy fájtak a combjaim. Mosolyt már nem igen látott itt senki az arcomon, nagyon nyűgös voltam mindenre és mindenkire. Ám elmondhatom, hogy nagyon előzékenyek voltak a túratársak, és ahol tudtak, utat engedtek.

 

Érdekes érzés volt. Piszokul fájt a négyfejű combizom, de egyébként nem volt erőtlen, működött rendesen, a fájdalom meg elviselhető sokáig, nem nyafogni, hanem haladni. Az egészben az volt a legrosszabb, hogy látszólag végeláthatatlan volt ez a lefelé ereszkedő ösvény. A terhelés egy másodpercre sem csökkent a combizmokban, egyre csak fáj, és még jobban fáj, és mégis menni kell előre, mert másképp nem érek célba.

 

A Diós-patakból egy rövid emelkedő a célegyenesbe vezető földútig. Máskor itt az emelkedőn más majd görcsben áll a combom, most meg felüdülés egy kis felfelé haladás. A földúton próbálok valami elfogadható futómozgást felvenni. Már régóta erősen energiahiányos lehettem, a végén már tojtam a helyes és rendszeres energiapótlásra. Mielőbb végezni akartam, ha másképp nem, vésztartalékon üzemelve.

 

És elkövetkezett a pincesor, közel a vég (akarom mondani cél), az iskolaudvaron érkeztettek minket.

 

Szép kerek, 7:50-es idő. 27 perccel rosszabb a tavalyinál. Azért még így sem olyan rossz idő, az első 50-be belefértem (44 helyen beérve, bár ez nem verseny).

 

Pofáresés volt a zuhanyzási lehetőség hiánya. Biztos oka volt a zuhanyzó zárva tartásának, de rosszul esett.

 

Az időjárás sokkal kegyesebb volt hozzánk, mint tavaly, volt is nagy nyüzsgés a pincesoron.

 

 

A szervezésre most sem lehet panaszom, minden rugalmasan és gördülékenyen ment (kicsivel több meleget kérnék a szálláson, és meleg vizes zuhanyt a célba, akár plusz pénzért is).

 

A tömegiszonyban szenvedőknek nem javasolt túra. Nagyon népes mindig a mezőny, kevesebb nagyon soha nem is lesz.