Arra pontosan emlékszem, hogy tavaly reggel hat órakor voltam itt, most még csak negyed kettő, úgy tűnik, van egy kis előnyom tavalyhoz képest, még úgy is, hogy két órával hamarabb volt a rajt. Számolgatom vajon hol ér majd a virradat. Tudom, hogy négy és fél öt között már világosodni fog, de nem merek tippelni, mert innen még hatvan kilométer a cél és bármikor beüthet bármi, vagy jöhet a vég. Egyelőre tudok futni és most érzem úgy először, hogy egy jó ideje sikerült a ritmust tartanom. A tempóval nem foglalkozom, a lényeg, hogy menjen a futás. Haladunk lassan a sötét üres utcákon, elöl én, mögöttem száz méterre követ Ági kocsival. Néha egy – egy autó elmegy mellettünk, más nem történik. Világos felé közelítünk, ez megint ismerős vidék. Nyaraltam is erre már néhányszor és akkor reggelenként ezen az úton futottam. Jól esik, hogy tudom, hogy melyik kanyar után mi következik. Egyszer csak a távolban, mintha egy futót látnék, de még nagyon messze van, lehet, hogy nem is jól látom. A saját ritmusomra figyelek. Ha nehéznek érzem a futást, próbálom a tempót lassítani, úgy, hogy kisebbeket lépek, de a ritmust tartom.
Egyszer csak egy kis róka sétál ki elém az útra, de az ellenkező irányba bambul, mert egy onnan hangos társaság közeleg. Nem vesz észre engem, azt nézem, hogy lassan meg kell álljak, nehogy neki menjek, mikor észrevesz és egy nagy ugrással benn terem az út menti sűrűbe. Ettől egy rókának óvatosabbnak kell lennie, különben nehéz, vagy rövid élete lesz.
Egy idő után aztán megint látom az előttem lévőt. Tényleg futó, sőt már látom, hogy bringás kísérője is van és autó is gurul utána. Nem tölt el semmilyen érzéssel, hogy újabb futót fogok utolérni. Még mindig az van a fejemben, hogy nagyon sok van még vissza. Talán azért vagyok vele így, mert tavaly Kenesétől szakadtam össze teljesen és Almádi után már gyakorlatilag nem sokat futottam. Majd, ha már ott leszek és jól leszek, akkor majd elhiszem, addig csak figyelem magam és várok. Olyan, mintha kívülről figyelném magam, egy filmen. A világosi vasúti átjáró felé közeledünk. Az előttem lévő percről-percre közelebb van. Úgy számolom, hogy a feljáró elejénél utolérjük. Nekem úgy tűnik ebből a távolságból, mintha gyalogolna. De ahhoz viszont túl nagy a sebessége. Biztosan rosszul látom, sötét is van, meg fáradt lehet a szemem is. A feljáró elején tényleg közel kerülök hozzájuk, itt már csak a bringás kísérőjével mennek. Egy pillanatra megállnak és a kísérő kiáltva kérdezi tőlem, hogy jobbra vagy balra. Jobbra kiáltom vissza, fel a vasúthoz. Az emelkedő aljában én is sétára váltok, de így már nem közeledek, kb. 20-30 méter távolságból követem őket, engem meg Ági az autóval. A zajokból úgy hallom szerencsénk van, és nem kell majd megállnunk, mert az emelkedő közepén járhatunk, amikor elindul egy vonat az állomásról. A frissítő ponton Zsotyek vár, kínálgat is, de nem rendezek nagy evést, egy marék mogyoróval és egy pohár vízzel indulok neki az emelkedőnek. Elköszönök Ágitól, mert itt a bringaúton nem tud utánam jönni, megbeszéljük, hogy hol találkozzunk, aztán gyerünk. Tudom, hogy ez a szakasz szép hosszan emelkedős tavaly egy lépést sem tudtam futni rajta. Igazából most is jól jönne egy kis pihenő, úgy döntök, nem fogom erőltetni. Aztán amikor felérek az első emelkedő tetejére, már úgy érzem, hogy azért megpróbálom, hiszen nem tűnik olyan meredeknek. Kinézek egy táblát a távolban, pár száz méter lehet, addig futok. Ez megvan, nem volt vészes. Egy kis séta, aztán egy újabb célpont, gyerünk. A teniszpálya sarkánál Ági vár, már nem is csodálkozom, hogy hogyan talált ide. Iszom egy kis Gatorade-t aztán tovább. Az előbb utolért futót viszont annyira nem látom, hogy azon gondolkodom, hogy lehet, hogy stafétás futó volt és lecserélték, vagy beült a kocsiba és befejezte? Furcsa, hogy ilyen rövid idő alatt újra látótávolságon kívül került tőlem. Aztán kutyaugatást hallok a távolból és arra gondolok, hogy ő lehet az, akkor viszont nincs is olyan messze. Ez a gondolat egy kicsit elvonja a figyelmemet a fáradtságtól. Hamarosan engem is megugat az a kutya és amikor éppen elbizonytalanodok, hogy jobbra vagy balra forduljak, Ági jelenik meg a jobb oldali utca végén. Jaj de jó, nem kell a nyilakat keresgélnem, megyek a kocsi felé. Az aligai alagút szélén egy mécses, de nem ér el hozzám, hogy ez a verseny miatt lehet ott. Aztán amikor a tavalyi frissítő helyére érek és látom, a földön a kézzel írt és kővel rögzített papírt, már gondolom, hogy ez a közelgő frissítő állomás személyzetének alkotása, sőt nem messze látok is valakit sétálni előttünk. A frissítő pontok SK és csapata sürög, forog, a hajnali idő ellenére mindannyian igen aktívak. Velük, ha jól emlékszem utoljára Edericsnél találkoztam. Azóta eltelt néhány óra, majdnem 12, de érdekes, hogy nem vagyok sokkal fáradtabb. Itt is megköszönöm a figyelmet és megyek tovább, annál inkább, mivel megint feltűnt előttem a rég nem látott üldözöttem. Futás közben érzem viszont, hogy kezd az erőm elhagyni, valamit ennem kell majd. A tíz perc futás során lassan utolérem az előttem lévőt. De ahogy közeledek, valaki kiugrik a kísérő autóból és együtt gyalogol a versenyzővel. Már látom, hogy folyamatosan gyalogolnak, azt viszont nagyon gyorsan. Úgy telne le a tíz percem, hogy éppen megelőzném, de nem szeretnék előzés után leállni ezért lassítok egy kicsit, úgy várom ki a periódus végét. Most kérem el Ágitól a hideg tejberizst. Úgy érzem szükségem van rá, ez az evésre szánt idő nem vész kárba, később még jól jöhet. Séta közben nyomom magamba a rizst, csak az a baj, hogy nem csúszik eléggé, meglehetősen kiszáradt. Erőltetem a rágást, a nyelést, nem könnyű. Aztán úgy érzem elég, de most inni kellene rá. Tudom, hogy van Áginak kólája, abból kérek, az most jól esik.

Evés közben megint eltűnt a szemem elől az emberem, de most felfrissülve iramodok utána. Pár perc futás után elő is tűnik a kísérő autója a sötétből, de még nem előzök. Nem sietek, mert abban egyre biztosabb vagyok, hogy hamarosan megelőzöm. Kiérünk a 71.-es út mellé, megint elköszönünk egymástól Ágival és már megyek is a CBA felé. Itt felkapok egy fehér itallal teli poharat beleiszok, de abban a pillanatban ki is köpöm, mert nem víz van benne, én meg arra számítottam. Bosszúból két pohárral viszek a vízből, hogy jól leöblíthessem ezt a rosszul sikerült kortyot. Tudom, hogy egy hosszú meredek lejtő következik, ami nem fog jól esni. Ezt már otthon is emlegettük Imoval. Annak azért örülök, hogy már itt járok, tudom, hogy nemsokára Kenese jön. Aztán Fűzfő, aztán Almádi, aztán Alsóörs, Csopak, Füred és…
Na azért az még odébb van, de a kedvem jó. Együtt indulok a gyalogolókkal, és azóta már tudom, hogy Czukor Zoli és csapata volt az, aki nem akárki a gyalogló szakmában.
Futok lefelé a lejtőn és érzem, hogy nem tudnak olyan tempóban jönni, hogy szorosan mögöttem maradjanak. Visznek a lábaim, a lejtő nekem sem esik jól, de egyszer csak egy jobbkanyarral véget ér és lehet indulni visszaszerezni azt a szintet, amit ez alatt a két perc alatt elvesztettünk. Ennek az útnak a vége ugyanis megint kivezet a 71-es útra. Egy bringás megy el mellettem, a versenyhez tartozik, azt gondolom, de nem tudom, mit csinál itt egyedül. Azt kérdi, hogy én hogyan nem tévedek el, mikor ilyen rossz az útjelzés. Mondom neki, hogy legtöbbször én látom a nyilakat, de azt már nem tudom elmondani, mert gyorsan eltűnik, hogy van nekem egy olyan kísérőm, aki még a gondolataimat is kitalálja.
Mire ezt végiggondolom, eltűnik a bringás, de szemből feltűnik egy autó lámpája. Mosolygok magamban, mert tudom, hogy Ági lesz az és tényleg. Így legyen ötösöm a lottón! Iszom egy kortyot és megbeszéljük, hogy az út végén találkozunk. Már keményen emelkedik az út, szerencsére letelik a tíz perc, gyalogolok felfelé, az út végén Ági vár.
Balra fordulva a bringaúton Kenese felé futok le, a vasúti átjárónál újabb, a buliból hazatérő társaság csodálkozik, a hajnali futkosásomon. Ági gurul mögöttem, egészen az út végéig, de ott látjuk, hogy az ottani vasúti átjáró csak egyirányú és nem a mi irányunk. Mondom Áginak, hogy csak nagyon óvatosan menjen át rajta, nehogy bármi gond legyen. Úgy futok tovább, hogy az egyik szemem mindig hátul van, egészen addig, ameddig látom, hogy már a főúton megy az autó. A kenesei frissítőnél levest kérek és kapok, bár hideg. Mondják, hogy megmelegítik egy perc alatt, de az most nekem sok. Jó lesz így hidegen is, benne van, aminek benne kell lenni. Menni akarok tovább, mert most jól vagyok, nem úgy, mint tavaly. Áginak is mondom, hogy majd jöjjön, én addig elindulok. Séta közben megiszom a levest, melegen persze jobban esett volna, de ez most nem számít. Futni kell ameddig bírok. Innen már csak ez számít. Van még bennem erő. Azon gondolkozom, amit a kenesei frissítő emberei mintha azt mondták volna, hogy csak a lengyel van előttem egy fél órával és fussak, mert még utolérhetem. Nem igen hiszem el egyiket sem. Egyrészt biztos vagyok benne, hogy jóval többen vannak előttem, hiszen olyan futók vannak a mezőnyben, akikkel én fel sem vehetem a versenyt, másrészt, ha csak le nem sérül, Kurylo-t soha nem tudnám utolérni, gondoljunk csak a 2007-es Spartathlon ezüst érmére. Nem is foglalkoztat tovább ez a dolog, az a fontos, hogy futni tudjak. Haladok a jól ismert utcákon, csak Ágit nem látom közeledi és attól tartok, hogy ha átfutok az úton és be az erdőbe, elveszíthetjük egymást. De még mielőtt a vasúti átjáróhoz érnék utolér, megbeszéljük a következő találkozót és együtt megyünk át az úton. Köszönök a biztosító polgárőröknek és megyek tovább. Lassan négy óra közeledik, mintha világosabb is lenne. Az erdő szélénél frissítek egyet, aztán be a sötétbe. A madarak hangosak, itt-ott zajokat hallok a bokrokból, de nem zavar semmi. Jól esik az erdőben futni. Az út egy kicsi hullámzik, az első felében inkább emelkedik, de nem esik rosszul. Az út melletti kanyarban letelik a tíz perc egy kis sétát megérdemlek, úgyis nemsokára odaérek a frissítőhöz. Azért már érzem a fáradtságot, de innen már nincs olyan sok. Egyre bizakodóbb vagyok. Ha eddig elfutottam és még élek, akkor lehet, hogy végig is bírom? Úgy döntök, hogy a frissítőn kólát fogok inni, mert érzem, hogy a koffein jól fog jönni, kezdek tompulni. Érdekes, most a kávét nem kívánom, vagy legalábbis annyira nem, hogy Ági megkérjem, hogy szerezzen nekem. A frissítőnél Chino-ék. Valami olyasmit mondanak, hogy ne törjem magam, vagy, hogy kár a gőzért, mert az első már nagyon rég elment. A lengyel? Nem, valami spanyol nevű. Na jó, most már akkor sem tudnám mi a helyzet, ha érdekelne. Minden frissítőn más információt kapok. Ez csak arra erősít rá, hogy ne foglalkozzak a helyezés kérdésével. De ha már többen mondják, akkor azt kezdem elhinni, hogy valahol a mezőny elején járhatok, nem mintha ettől jobban tudnék futni. Iszom egy kólát az asztalról, aztán elköszönök. Intek az újabb polgárőröknek és átfutok az út túloldalára. Fűzfő jön. Ismerem ezeket az utcákat is, fordulok jobbra, balra, Ági gurul mögöttem. Még, mindig megy a tíz perc futás. Erre azért nem számítottam.
Mielőtt Ági megint kimegy a főútra mondja, hogy most jön az a rész, ahol meredeken kell majd felmenni a házak között, én meg ellenkezek, hogy szerintem most az jön, ahol a vasút és a főút között futunk. Nem vitázik velem, rám hagyja. A fejlámpát leadom, nincs már rá szükség, közben világos lett.
Aztán be a nádasba, újabb frissítő, újabb vasúti átjáró. Ki a bozótból és látom, hogy megint Áginak volt igaza, már én is emlékszem erre a részre. A következő utcán gurul is szembe velem, mosolygok és elismerem, hogy én emlékeztem rosszul. A mosoly jó jel, ha még megy. Robogunk tovább, már sietnék, de sok van még. Most egy kicsit megbeszélem magammal, hogy nincs értelme a rohanásnak, bőven elég, ha kényelmesen futok. Ráérek, nem kell kapkodni, ha eddig eljutottam így, innen már okosan kell eljutni a célig. Megpróbálok csak a ritmusra, nem a tempóra figyelni, és megy.
Annyira sikerül helyre tennem a dolgokat magamban, hogy automata üzemmódra váltok, mintha vonaton utaznék, csak nézem a tájat, nem siettetek semmit. Emlékszem tavaly itt már nagyon vártam, hogy elérjem az almádi szállodákat, de most csak visznek a lábaim és azon veszem észre magam, hogy megérkeztem  Almádiba. Ismerős a hely, szép a park, még nincsenek sokat az utcákon, hiszen még csak öt óra körül jár az idő. Időnként eszembe jut, hogy hol leszek, amikor a váltósok felébrednek és hol, amikor elrajtolnak. Most úgy tűnik, hogy ha nem történik nagy baj, akkor csak a célban találkozom az első helyezett csapattal is. Tavaly ezen a szakaszom, már megelőztek jó páran közülük. Erőltetetten keresem a pozitív gondolatokat, onnan tudok újabb erőt meríteni.
Nem tudom mi lesz a következő frissítő pont és azt sem, hogy kilométerben mennyi van még vissza, nem is érdekel, de körülbelül érzem, mi kell még a teljesítéshez.
Ágitól az előző találkozáskor levest kértem, most a kezembe nyomja. Pont jó a hőmérséklete, nem forró és nem hideg. Annyi a csak a gondja, hogy a benne lévő tésztának több idő kellene a megpuhuláshoz, de ezzel most nem foglalkozom. Elrágom így félig keményen, ez most nem az a helyzet, ahol ez számít.
Káptalanfüred felé tartva Sepi jön bringán velem szemben egy utcában, ebből gondolom, hogy nem lehet messze az edzesonline frissítő. Ági már ott vár, mellette egy helyi ember vidáman azt kérdezi tőlem mennyi van vissza. Próbálok udvarias maradni, de úgy látszik, ezt már nem tudom mindenkivel megtenni, így csak annyit válaszolok, hogy sok. Hallom, amint Ágit kérdezgeti, hogy merre megy kocsival, mert lekéste a buszát, de Ági udvariasan lebeszéli a fuvarról.
Nyomom tovább a tíz perc futásokat, nincs vele gondom szerencsére.
Negyed hét előtt érem el az Alsóörsi frissítőpontot. Tavaly itt már régen végem volt. Csanya áll a ponton, jól esik az ismerős arc és a taps. Míg frissítek, hallom, hogy tetszik nekik a tapasz a lábamon. Tényleg hülyén néz ki, Ági azt szokta mondani, hogy olyan, mintha a nadrágtartóm lógna, mindkét oldalon.
Továbbindulva azzal bíztatom, magam, hogy ez volt az utolsó váltóhely, innen már húsz kilométernél sokkal több nem lehet.
Most már érdekel, hogy mi lesz a következő település, kérem is Ágit, hogy sorolja el nekem, hogyan jönnek sorba Tihanyig. Csopak és Balatonfüred, Tihany, na az már tényleg nem sok!
Azért már növekszik a fáradtság ott belül, nem annyira a lábamban, hanem úgy egészében. A futás ritmusa még szerencsére megy, és sokat segít a tudat, hogy tízpercenként pihenőt vezényel az órám. Akárhol is járok, bármilyen hosszú utca, vagy beláthatatlan egyenes szakasz van előttem, a tíz perc az tíz perc, nem több.
Hamarosan újabb háztetők tűnnek fel, ez bizony már Csopak lesz. Emlékszem, hogy egy kanyarban van a frissítő. Felkapok valami sós rágcsálnivalót, talán ropit és egy pohár vizet és baktatok a part felé. Tavaly itt már egy ideje sétáltak velem Imóék, kegyetlenül meleg volt és nagyon kivoltam. Jobbkanyar, strand, megint jobbkanyar, emelkedő, majd balra. Csopak végénél megint frissítőnek kellene jönni, de nincs ott, ahová vártuk, ezért Ági visszafordul, mert autóval nem lehet tovább jönni. Benn a nádasban aztán megtalálom a frissítő pontot, csodálkoznak rajta, hogy nem kérek semmit, de most egy perce tankoltam fel magam.
Most viszont biztosan tudom, hogy mi következik: a jó hosszú egyenes szakasz Füredig, egyik oldalon a vonatsínek, másikon az autóút. Ezt a részt nem szeretem, de most utazok rajta, a tájat szemlélve.
Aztán egyszer csak érzem, hogy egy nyugodt, magányos, csendes helyet kellene keresnem, mert bizony sokat és sok mindent ettem idáig és hát a természet szólít. De először szólni akarok Áginak, hogy ne ijedjen meg, ha egy pár percre eltűnök. Jobbnál jobb helyeket hagyok ki emiatt. Aztán találkozunk és jelzem a várható szünetet. Innem persze már nincsenek olyan tuti helyek, így egy a kevésbé ideális hellyel kell beérnem.
Vissza az útra, a következő megálló Füred, de a fáradtság nő. Egyre jobban kell koncentrálnom, hogy úrrá legyek rajta. Felfelé futok az emelkedőn, egy idős házaspárt előzök le, bár Ők bringával mennek. Minden apróságnak örülni kell ilyenkor. Az út túloldalán ezüst színű Volvo áll, mintha várna valakit. Mellé érek, akkor látom, hogy Kinca az. Kérdi, hogy Imó merre lehet. Azt én is szeretném tudni! Azt mondja, hogy visszafordul és megkeresi. Ennek örülök, mert Imónak nincs kísérője és ilyenkor minden kis támogatás jól jön neki is. A tetőre érve Ági áll az út szélén, telefonnal a kezében, mondja, hogy Sanyával beszél. Már csak intek és megyek tovább. Tudom, hogy lent a vasúti átjárónál lesz a frissítő és mivel lejtőn nem akarok gyalogolni, most borítom a tíz percet, ami inkább lelkileg nehéz. Ági ér utol autóval, de látom, hogy úgy megy, hogy a mögötte jövők nem tudják megelőzni, ezért nem túl udvariasan mondom neki, hogy húzódjon le. Szerencsére elérjük a frissítőt. Innem megint külön megyünk, majd csak Füred túlsó végén találkozunk. Lassan megszűnt, az utazás, nézelődés, felváltotta a kemény munka. Innen már dolgozni kell, minden méterért. Szerencsére már nincs sok hátra, tudom, hogy menni fog. Nem lesz könnyű, de menni fog!
Elérem a Tagore sétány elejét. Uramisten! Ez ilyen hosszú? Alig látom a végét! És betonkövekkel van kirakva, amin nem nagyon szeretek futni, mert kemény. Sokkal keményebb, mint az aszfalt. Nyugtatom magam, hogy ez nem kívánságműsor és a tíz perc itt is annyi és tíz perc alatt biztosan elérem a végét. De nehezen közeledik! Már látom az embereket ácsorogni, min ha futók lennének, mert nyújtogatnak, sétálgatnak és fényképezgetnek.
Kiérek a frissítőhöz, de nincs ott személyzet, bár sok ember ácsorog, nem szólnak hozzám. Sebaj, önkiszolgáló üzemmódra váltok, pár ropi és víz a menü. Sétálok tovább ropogtatok, iszok. És rácsodálkozok a bringaúton keresztbe futó macskaköves keresztezésekre. Nem esik jól átmenni rajtuk. Hát még, amikor futásra váltok. Dobálja a bokáimat rendesen.
A város vége felé, jobbról egy utcából Ági érkezik, csak kiáltok, hogy menjen tovább, én frissítettem az asztalnál. Kiérek Füredről. Belekapaszkodok abba a pozitív gondolatba, hogy nincs már több település vissza, a következő már Tihany, a cél. A füredi frissítőnél tudatosan néztem meg a kilométerjelző táblát, tudni akartam mennyi van még vissza. Kilenc kilométer. Csak a tihanyi domb aljáig akarok futva eljutni, onnan már felsétálhatok. Ennyit megengedek magamnak!
Ági megint csatlakozik mögém. Néha mellém jön és bíztatni próbál, látja, hogy küzdök. A nap szépen kisütött közben, kérem Tőle a sapkám és a napszemüvegem. Érzem a bőrömön a meleget és ez most nem esik jól. A sapka és a napszemüveg abban is segít, hogy kizárja a külvilágot. Muszáj befelé fordulnom most már. Figyelni kell a lépéseim ritmusát, legyőzni a türelmetlenségemet, várni a tíz perc végét.
Mondja Ági, hogy nincs már két szigetkör és meglehet a huszonnégy órán belüli idő. Tudom. De nekem, most a méterekért kell küzdenem, a következő oszlopért, a következő útjelző tábláért, a következő kanyarért.
Megint különválik a bringaút és az autóút. Elbúcsúzunk, iszom egy kis vizet, innen már elég lesz az is. Az elágazásban majd az Oxygen frissítő jön. Az elején még azt terveztem, hogy mire oda érek, felveszem majd az Oxygen-es pólómat, hiszen Ők az egyetlen szponzoraim, de márt nincs erőm hozzá.
Várom nagyon az útjelző táblát, ami az elágazást jelzi. Megvan. Még háromszáz métert jelez, de én már jól látom, hol fordulnak be a kocsik és az nincs olyan messze.
Egy bringás jön velem szembe, gratulál, ami jól esik, még ha nem is vagyok az út végén.
Odaérek a frissítőhöz, egy kis sós mogyoró és kóla remélem, bevisz már a célba.
Most más úton megyünk a célig, mint tavaly, amit nem is bánok, mert az autóút szélén tavaly, nem éreztem valami nagy biztonságban magam.
Jobbra fordulok a bringaúton, Ági gurul mögöttem. Amikor mellém ér látom, hogy csillog a szeme, Ő már örül nagyon. Rám is átragad ez az öröm, és szétterjed bennem, tetőtől talpig. Nemsokára beérek a célba!
Várom az emelkedő alját, onnan séta az eredeti terv, de ahogy odaérek, húzni kezd a tihanyi hegy felfelé. Nem is érzem, hogy fölfelé futok, csak a pulzusmérőm mutatja. Jó messze van még az első emelkedő teteje is, de mintha mozgólépcsőn állnék és csak a tempót kellene szabályoznom. Simán futok fölfelé. Ezt nem gondoltam volna! A tízpercre azért figyelek, de éppen akkor jár le, amikor az egyetlen lejtős szakaszhoz érek, lefelé meg nem gyalogolok. Megszavazok még magamnak egy kis futást a következő emelkedő elejéig. Az már az utolsó lesz. Látom, hogy Ági áll a lejtő aljában és kamerázik, de ahogy közeledek, autóba pattan és továbbhajt, most már a célba.
Betartom az egyperces pihenőmet, szerintem ez lesz az utolsó. Aztán már egész könnyedén belevágok az utolsó etapba. Fel és fel, nem baj, hogy lassan, de futva. A bringaút végére érve látom, hogy vár még rám egy kicsi bónusz emelkedő, de mivel az Apátság sincs már túl magasan előtte, és oda azért nem kell felmenni, tudom, hogy mindjárt elérem a tetőt.
A házak között haladok már, itt az utca, ahol feljöttünk tegnap a rajt után. Az útjelző bóják félretéve a járdán, de én maradok az úttesten. Autóforgalom alig, ember is kevés van az utcákon. Néhány turistát látok, akik kávéznak a pékség teraszán. Most már nem cserélnék velük. Innem már csak a lefelé vezető utcát várom. Benézek minden jobbról jövő utcába, hátha az lesz az, de még nem adja ilyen könnyen.
Aztán egyszer mégis, jobbra nyíl és indulnak a feliratok. Gratulálunk! Ez az első. Hát lassan tényleg megérkezem! De nem érek rá ezen mélázni, mert hallom, ahogy Zoli harsogja a mikrofonba a nevem, meg, hogy Magyarország, meg, hogy a legjobb magyar, meg, hogy harmadik helyezés. Hát ez hogy lehet? Most kezd tudatosodni bennem, hogy ha foglalkoztam volna azzal, amit a frissítőkön mondtam, magam is rájöhettem volna erre. De én csak most szembesülök ezzel. Akkor ezért is csillogott Ági szeme a vége felé!
Robogok le a lejtőn, jobbkanyar, már előttem a befutókapu. Zúg a taps, legalábbis én úgy hallom, pedig kevesen vannak. Leveszem a szemüvegem, hogy legyen egy olyan befutóképem is, amin látszik a szemem. Őrület, hogy még ez is eszembe jut!
Pár lépés és elérem a célvonalat, a csipszőnyeg csipog, én pedig megállok. Megkapom a befutószalagot és a medált. Most kezdem ízlelgetni mis is volt ez az elmúlt 22 óra. Nincs sok időm rá, mert egy kamerás fiú és egy mikrofonos kislány penderül elém és várják, hogy mondjak valamit. Én meg várom, hogy kérdezzenek már valamit, hiszen ezt így egy-két mondatban nem lehet elmesélni. Mégiscsak megkapom a kérdést: hogyan érzetem magam. OK, akkor beszéljünk. Magam számára is meglepően értelmes és kerek mondatokat tudok mondani, annak ellenére, hogy az elmúlt 22 órában nem túl sokat beszéltem, inkább csak magamban. Miközben beszélek, látom, hogy Ági áll velem szemben és Ő is veszi kamerával a beszámolót. Összemosolygunk. Ki gondolta volna ezt tegnap reggel!
Aztán vége a felvételnek, elköszönök.
Most Ági jön. Muszáj nagyon szorosan megölelnem, nagyon sokat köszönhetek neki. A sikernek legalább a fele az Ő érdeme. De ezt most nem tudom másként elmondani, minthogy sokáig szorosan átölelem. Az a sok idő, amit az idén edzéssel töltöttem, nem lehetett neki sem könnyű. És ez a hosszú út, amit az elmúlt 22 órában együtt tettünk meg, olyan közel hozott egymáshoz, amit nem lehet másként elmondani. Érzi, hogy mit akarok ezzel mondani, az Ő szeme is csillog. Szeretném nekiadni a medálomat, de nem akarja elfogadni.
Kapok egy pohár frissen csapolt sört és megyünk egy nyugis helyet keresni a fűben. Közben sokan jönnek, gratulálnak, Szasza, Péter, Solkima, Lupus és még sokan, akiket csak látásból, vagy úgy sem ismerek.
Megvan egy kellemes, füves és napos hely, letesszük a polifoam-ot és a hálózsákot és ledőlök. Most villan be, hogy hú, de régen vagyok talpon. Az egész úton egyszer sem ültem le. Most jól esik az elheverés, de érzem, hogy a térdeim, nagyon fájnak. Mind a kettő. De annyira, hogy nem tudok úgy feküdni, hogy kényelmes is legyen és ne is fájjon. Ebből nem lesz alvás, az látszik. Így csak heverészek egy ideig, iszogatom a mentes sört. Próbálom megérteni, mi is történt velem. Ehhez még idő kell.
Hamarosan össze jön a zuhany is,de a mozgásom nagyon robotos a térdeim miatt és a víz sem túl meleg, úgyhogy remegek, mint a kocsonya. Utána, magamra veszek minden fellelhető ruhát és elkezdem a várakozást az eredményhirdetésre, ami este hat órára várható. Az még több, mint nyolc óra.
A térdeim nagyon fájnak, ha leülök, nehezen megy a felállás és viszont.
Közben lassan érkeznek a többiek is, hosszabb rövidebb pihenő után átbeszéljük a dolgainkat.
Attilától, Andristól, Zolitól azt kérdezem, hogyan érezte magát menet közben, milyen nehézségek voltak és hogyan sikerült áttenni magát rajta. Mert a lényeg abban van, nem az időeredményben. A küzdelemben. Az én szememben akkor ér igazán sokat egy teljesítés, ha sok újjászületés van benne. A földről felkelés és újraindulás. Az én utam most egész simára sikerült, nagy meghalások és feltámadások nélkül.
Aztán délután egyszer csak nagy örömömre megérkezik Imó. Robi és Szilvi kísérik már régóta. Lassan, gyalogolva jönnek le a lejtőn. Mondom neki, hogy az utolsó tíz métert fussa meg, a szép célfotó kedvéért, de nem hajlik rá. Szépen besétál a célba. Nincs jól látszik rajta. Nem láttam még ilyen fáradtnak, de hősiesen teljesítette a távot, bőven a szintidőn belül. Ennek legalább úgy örülök, mint a magam sikerének.
Mellé húzok egy széket és beszélgetünk a célkapun túl, barátok, ismerősök állnak körbe minket.
Eközben látom, hogy Ákibácsi ér célba. Nem kell semmit mondania, az arcára van írva minden, ahogy összenézünk, a szemében látom az elmúlt két nap összes szenvedését. Akárhogy fáj a térdem, muszáj felállnom, gratulálni.
Biztos vagyok benne, hogy Ő az, aki felállt a földről, aki sokszor legyőzte magát.
Szorítom a kezét, nézem a szemét!
Leül egy székre és elered a könnye. Nem mond semmit, csak sír. Ő a mai nap egyik igazi hőse!
Az én szemem is elhomályosul, szavak nélkül is átérzem a megélt szenvedéseit. Kedvesem észreveszi, hiába is tagadnám, törölgetem a szemem.

A következő megható pillanat, amikor Steve fut be a célba és öt lány kíséri. Mindegyikük sír. A lányokon látszik Steve-en nem. Rajta csak az óriási fáradtságot látom. Neki is minden az arcára van írva. Egy újabb hős!
Az eredményhirdetés már a hihetetlen kategória. Mintha csak álmodnék, fenn állok a dobogón, olyan emberekkel, akikről eddig csak olvastam, és akiket eddig csak fényképeken láttam és a többiek nekünk tapsolnak.

Sokat gondolkoztam azóta. Hogy jöhetett össze ez a teljesítés?
Én nem úgy indultam, hogy dobogóra fogok állni, sőt az utolsó percig ez eszembe sem jutott. Nem tűnt reálisnak, de még álomnak sem. Én nem az a futó vagyok, akinek a helyezéssel kellene foglalkozni, én a tisztes helytállásért jöttem. Az eredeti tervem 26 óra 30 perc volt, ami nekem akkor merésznek tűnt. Erre 22 óra és 12 perc alatt beértem. Persze tudom, hogy ebben a tavalyitól jóval kellemesebb időjárás is benne van és valahol az a sok munka, amit az idén végeztem. Ennek ellenére nehezem tudom felfogni mindezt.
Arra jutottam, hogy egyetlen üzenete van számomra ennek a sikernek: jó az az út amin járok!

Azt nem tudom, hogy csak egy egyszeri alkalom volt-e, hogy ilyen jól sikerül végigfutnom egy ilyen hosszú versenyt, vagy sem. Ha az is volt, sebaj, ez már akkor is az enyém. Sokan kérdezték azóta, hogy mit kaptam a harmadik helyért. Nehezen tudtam rá válaszolni először, mert úgy érzem, hogy magát az élményt kaptam, egy olyan emléket, amit soha nem fogok elfelejteni és ez megfizethetetlen. Többet ér ez nekem, mintha egy kocsi pénzt kaptam volna! Így érzem.
Mostantól, csinálom tovább a dolgomat, készülök az idei nagy megmérettetésemre, a Spartathlon-ra.
A célom a táv teljesítése, nem is lehet más.

Adjon az Ég erőt minden magyar futónak, aki az idén Görögországba készül!