Elég nehéz gondolatokkal indultam, féltem is, az eredeti terv az volt, hogy egyből Lengyel-Nyereg, és onnan a Rovátkán át a Rabló-házig, és ugyan szeretem a kalandot meg a kihívást, meghát kurvakemény is vagyok, de azért ez valahogy nem akart tetszeni sehogyse... Magas-Tátra, éjszaka, köd, hó, hideg... egy ilyennek nekiindulni délután kettőkor még nyáron se eccerű. Meg is írtam egy-két sms-t, legalább vázlatban meglegyen, hogyha ott fog a hegy kivételesen mégiscsak... akkor legalább tudja már akire gondoltam mielőtt elindultam. Hát ilyen egy romantikus barmot, mint én, nem hord még egyet a hátán a főd... Nahh, de ez az újonnan megismert jóbarát olyan nagyon megbízhatónak tűnt, halálnyugodt sok-sok hegyi tapasztalattal rendelkező ember... gondoltam akkor rábízom magam bátran. Hágóvas van, erő van, bénázni nem szoktam... Mennyünk akkor. A hó meg majd világít nekünk a sötétben... Talán a Hold is, ha kitisztul estére... Na mondjuk a hidegtől fostam... De ha mozgunk, akkor az is oké. És az erdő havas volt, és a fenyőfákon is állt a hó, a levegő jó erős, tiszta, csípős... és ugyan nem láttam a hegyet a ködtől, de tudtam és minden porcikámmal éreztem, hogy ott van mellettünk, és odaképzeltem a csodálatos-csipkés-havas gerincet, olyat, amilyen csak a Tátra tud lenni... és aztán megint egy csoda... kicsit kitisztult, kicsit megmutatta magát a hegy, és ilyenkor mindig annyira tudom szeretni, hogy ott vagyok, és hihetetlen jó látni, mindig, mindig tetszik, és megtelek élettel, és érzem, hogy ezért érdemes... Néhány pillanat volt csak... néhány csodálatos pillanat... No, mentünk tovább, én akkor már elöl rohantam, fellelkesülten, vártam, hogy mit látok még, meg egyáltalán, jól esett a mozgás, mint mindig... Aztán eccercsak megláttam a ködbe burkolózott Sziléziai-házat, ami amúgy egy baszottnagy hodály hotel, és akkor ott megálltam bevárni a gyereket meg Zolit. És 2 perc alatt úgy le is hűltem, hogy máris megint belémmart a félsz, hogy de baszki, kurvahideg lesz itt éjjel, és tényleg? Lengyel-Nyereg meg Rovátka? És eszembe is jutott, milyen egy szar lejtő megy onnan le, hát az még nyáron is jó nehéz, láncos meg minden... Megérkeztek a fiúk, és Zoli aszondta megszállunk, és akkor éreztem, hogy na, akkor ez se az az este lesz, amikor meghalok :) Persze rögtön sajnáltam is, hogy mégse megyünk tovább, azért fasza dolog is lett volna megküzdeni egy ilyennel, mert amúgy tudom, hogy megcsináltam volna. :) Úgyhogy megszálltunk, amúgymeg tök frankó volt, Zoltánnal jl besöröztünk és órákig dumáltunk, ha semmit nem láttam volna a Tátrából egész hétvégén, ezért már akkor is megérte volna kimenni. Meg azért a kilátásért, amit éjszaka bámultam az ablakon át, az a hatalmas, havas, gyönyörűséges szikla, és kitisztult az idő, és megsütötte a Hold, és... és ezt nem lehet leírni... És az autó egy szerpentinen megy a rádióban éppen... G dúrban zúgják a fákon a kabócák... hogy láss csodát, láss ezer csodát... És Viki ezt írta nekem az esküvői meghívójukra... Hát az is egy szép nap volt... Na, te jó ég, mingyá leírom az egész életem már megint... Pedig ma nem is ittam semmit :)