Ez olyan tekerés volt, de olyan...hogy minden porcikámban éreztem, hogy élek! Néha nagyon tudom élvezni Budapestet. Amikor ilyen jó hideg van, kevés már az autó, gyalogos alig, jó csípős szél fúj, és azért ez a város nem semmi szép. Prakitól indultam át a Lágymányosi-hídon, ott olyan oldalszél volt, hogy alig kaptam levegőt tőle:) Aztán kis rakpart, megcsodáltam a Műegyetemet, a Közgázt meg a Szabadság-hidat, aztán jól felkaptattam a Gellért-hegyre, megjegyzem olyan kurva meredek, hogy nem bírom egy szuszra megcsinálni:) Pedig nem nagy az egész... De kétszer is meg kellett állnom lihegni egy sort:) Fent meg sapka-sál hamar vissza, aztán nézelődtem egy darabig. Egyedül voltam fent...Szép ez a város... De megnézném egyszer úgy, hogy teljesen behavazva, nem lenne sem felsózva, sem feltakarítva és sehol semmi autó...Maximum lovaskocsik :) Egész nap és éjjel csak sétálnék...

No, Gellért-hegyről gurultam egy jót lefelé, arcom majdnem lefagyott, de én nem vagyok normális, basszus, én ezt élvezem:)) Aztán kicsit tébláboltam az Attila úton, hogy merre menjek...örök kérdés...aztán ha már annyit nézegettem fentről a várat, hogy gondoltam akkor már oda is betekerek, ilyenkor senki sincs ott, szeretek ilyenkor odamenni. És megérte... Mert az Attila útról a vár teljesen más, mint máshonnan, ahogy beértem alá, és ott álltam a hatalmas kivilágított gyönyörűséges épület előtt...csak álltam és néztem, és teljesen belefeledkeztem, iszonyú jó vót az a pár pillanat...Aztán fel és egyre feljebb, és rá a fasza macskakőre, de most még az is mindegy volt, begurultam a Széchenyi Könyvtár elé a térre, ahová Julcsikámmal jártunk fel gyerekkorunkban, meg aztán kamasz korunkban, meg fiatal lyánykorunkban... Eldobtam a bringát, és a tér közepén kitárt karokkal pörögtem egy sort, ittam be a szememmel a kivilágított épületek látványát, aztán lassítottam és csak élveztem, hogy szédülök... basszus...mindig csak vágytam rá, hogy ilyen hülye legyek, oszt most gondoltam mérne, ha lát valaki, hát azt gondolja, ami van, hogy hülye vagyok:)) Naszóval, ez jó volt... Onnan ki, macskakő, jajjdejó, fel a libegőhöz, onnan aztán látszik a mindenség...a Bazilika, az Országház, a kivilágított sugárutak, templomok, terek, épületek, meg a Duna az összes hídjával...Huhh...Tolultak fel az emlékek, mindenhez kötődik valami vagy valaki, de most ez egy olyan szerencsés este volt, hogy csupa jó és kedves emlék kavargott bennem, és semmi fájdalom nem társult melléjük, csak azt éreztem, hogy állati szerencsés vagyok, hogy ezeket megéltem, hogy ennyire tudok emlékezni, és nem fájt, hogy elmúltak, hanem örültem, hogy bennem élnek ezek a képek, hangulatok, elmúlt szerelmek, soha el nem múló barátságok... 

Mentem tovább...A Mária Magdolna-templom magányos tornyát lentről is mindig megnézem...Egy kicsit mindig elszomorít, hogy az ember milyen rombolásra képes, épít aztán rombol... Hát ez a természetünk úgy látszik...Elgurultam mellette, az apró macskakő már szinte kirázta a lelkem is, de kiértem végre hátra arra a sétányra, ahol Tomival annyit sétáltunk, és arról ábrándoztunk, hogy milyen lenne ott lakni a Vár oldalában...Elengedtem a kormányt és úgy gurultam ott végig, a szemem nem mertem behunyni, de azért nagyon erősen próbáltam elképzelni...hogy nem a bringa, hanem egy hatalmas izmos paripa van alattam, és szorítom a combommal, és érzem az izmainak minden rezdülését és hallom a patáinak a csattogását a kövön...de nagyon szeretnék így lovagolni egyszer...egybeolvadni teljesen egy ilyen gyönyörű jószággal és szabadon száguldani vele...Huhh, amúgy így a bringán is őrültjó volt, mentem vagy 30al...

Aztán legurultam a várból, már a lábfejem majd csonttá fagyott...azért a Margit-híd felé kerültem, de a szigetre már nem mentem le. Viszont betekertem az Országház mellé, onnan pedig a Nádor utcába, és onnan a Bazilikához, ott aztán nem tudtam leszakítani a tekintetem   egy darabig arról a rettenetes kék izzókkal kivilágított karácsonyfáról, amit a tér közepére állítottak, és nem is értem... Kék...Jó, jó a kék, kedvenc színem, nade karácsonyfára...Hát ez nekem sok:) De mindegy, amúgy a térnek van egy hangulata, árusok, kivilágítás, kevéske ember, és forraltborillat...Szóval ittam is egy pohárral, ez az este megérdemelte. :) Meg aztán a lábam is felmelegedett tőle:) Jááájjdejáóvót!!! Aztán hazavettem az irányt, Andrássy úton végig, aztán Városligeten át megintcsak elengedett kormánnyal, kitárt karokkal hangosan énekelve vmelyik kedvenc Quimby számom, aztán pont a végére le is merült a lejátszóm:) Nem bántam...Jó volt most ez az egész. Arra jöttem rá, mint mindig a szar periódusok után, hogy kellenek nekem a mélyrepülések, mert aztán amikor kijövök...akkor mindig iszonyúan meg tudom élni és tudom érezni és élvezni az életet... Bár azért...Megnéznék egy olyan Jucust, aki mögött nincs ennyi szar...Nade ez mindegy, ezt a Jucust kell magamban elfogadnom mostmár, oszt úgy ahogy van...:)

Itthon meg azt vettem észre, hogy a hátsó váltóm bovdenje elszakadt (nem értem hogy, és itt történhetett, mert útközben nem tűnt fel...), a lakásomban meg diszkrét csatornaszag fogadott, hát izé...Na mindegy, nem vészes, meg lehet szokni...:))) 

Eszembe jutott ám a kedves Sporttársnő is...sokszor...hogy ezt a kört majd együtt is...