Egy őrülten aggódó, ideges anyuka - és ha megijed? és ha esik az eső? és ha összeütközünk valakivel? és ha lelocsolják a frissítőállomáson? és ha éhes lesz? és ha sírni fog? - szemrehányó pillantásától kísérve tökutolsóként haladtunk át a rajtvonalon, hogy aztán egy igen komoly koncentrációt igénylő szlalomverseny után 51:09-cel guruljunk át a célon.

Tényleg olyan volt, mint az aknakereső élőben. Hová lépsz, hol fér el a szekér, ki fog hirtelen arrébbszambázni, irányt váltani, stb. Jó lett volna a saját tempós szektorból indulni, de ezt kis híján "elszabotálta" Adri. Szerencsére jó sokáig elhúzódott a rajt, így volt alkalmunk még egyszer megtárgyalni, hogy nem a szíriai frontra, vagy a jugoszláv aknamezőkre viszem a gyereket, csak egy rövid kocogásra, amit eddig mindig különösebb probléma nélkül élveztünk végig. Hét és fél kilométerig azért hajtottam, hogy utolérjem a többieket, akikel együtt futottunk volna végig, de két hullámmal és két szektorral előttem indultak. Így a szakasz bőven öt perces tempón belül ment, ami a tömeg és a szűk út ismeretében szerintem egész elfogadható.

Adri aggodaloma végül szerencsére teljesen felesleges volt, az ivadék már az első kanyarban elaludt és a millió deciebellel üvöltő Highway to Hell mellett elhaladva sem zavartatta magát, a célban pedig már az addig aggódó anyuka is hálás és boldog volt, a gyerek meg még plusz másfél órát szunyált :-) (éjszaka sajnos ez nem szokása :-()