Nem voltak túl jók az előjelek az UB-ra, de ha már neveztünk, csináljuk meg, újra fussák körbe a Balcsit a Kabalamacskák. Mindketten (segg)csípőfájdalommal küzdöttünk, Tündüsnek ehhez még begyulladt egy körömágya, nekem a verseny előtti vasárnap beállt a derekam. Ennek fényében a tisztes teljesítést tűztük ki célul, a tavalyi időnk (22.45) javításáról nem is beszéltünk, de úgy éreztük, a 32 órás szintidőbe mindenhogy beleférünk. Ehhez hozzájött még a szervezők enyhén szólva sem tisztességes versenykiírása (eleve eldöntötték, hogy csak a gyors, 9.30-kor induló csapatokat értékelik, s mindezt az esélyegyenlőségre hivatkozva – ez némi keserű szájízt adott a dolognak)

Voltak viszont jó jelek is: 228 rajtszám (egyik szerencseszámom a 28), kedvencnarancssárga UB-s póló. A szállásra menet azt beszéltük, hogy kellene jeget vennünk majd…. a fagyasztót kinyitva ott figyelt 2 zacskó jég, az előző lakó hagyta ott, a tulaj mondta, dobjuk ki. Dehogy dobjuk, hát ez pont kell nekünk.

Este négyen megittunk 2 üveg borocskát, közben kisorsoltam, hogy a 3 verzió közül melyiket fussuk, hogy osszuk el a távot.

Hajnali 3.15-kor keltünk az 5.20-as rajthoz, kb. 3 óra alvás egy „átdorbézolandó” éjszaka előtt nem tűnt soknak.

Idén is a gyakori váltás (először 10-12 km-enként, később sűrűbben) volt a taktika. A fiúk is váltották egymást az autóval és bicajjal.

Az első szakaszom lefutása után elő kellett venni a napszemüveget (pedig nem szeretek abban futni), hogy ne menjen tele a szemem (ill. a kontaktlencse) a viharos szél által kevert porral. Kálmán próbált bicajjal elém állni, ha szemből fújt, mellém állni, ha oldalról, de a szél időnként szinte odébbtett minket, félő volt, hogy rámborul. Hátszelet sajnos csak egy rövid szakaszon tapasztaltam. Viszont annyi előnye volt a szélnek, hogy a hőséget nem éreztük.

Az emelkedőket sikerült szépen megfutni, lassan, de biztosan haladtunk, telt az idő, fogyott a táv. Kb. 50 km-nél volt egy kis holtpont, de ezt átvészelve utána újra meglepően jól ment a futás (bár lassan, de jó mozgással).

Keszthelyen egy komplett esküvői szertartás mellett volt a váltópont, elég vicces volt a 2 esemény együtt.

A déli partot elérve kezdett sötétedni, próbáltam levenni a napszemüveget, hogy lássak is, de újra jött a por. Elég fura látvány lehettem, a fejlámpa legerősebb fényében is csak keveset láttam. Közben dörgött, villámlott, majd leszakadt az ég. Hurrá, legalább nincs por, levehettem a napszemüveget, viszont addigra a fejlámpa lemerült, a bicaj lámpája meg beázott, össze-vissza villogott. Előkerült a kukazsák, bár nem túl elegáns, de legalább jól esőszigetelt.

Az ilyen váltófutásban az a rossz, hogy nem tudunk egymással kommunikálni, gyors chipátadás, és már indul is a futó. A srácok hozták-vitték az információkat, így tudtuk egymásról, hogy minden rendben. Egész idő alatt nagyon jól működött ez a „gépezet”, nekünk csajoknak tényleg csak futnunk kellett, a srácok jól szervezték a logisztikát. Plusz a több éves barátság és bizalom az, amitől mindketten teljesen nyugodtak voltunk, tudtuk, hogy a másik is teszi a dolgát a párosért.

Persze nem tudtam kibújni a bőrömből, matekoztam. Hajnalban még azt számolgattam, hogy várhatóan 25 órát futunk, de Siófokon már reális volt, hogy 24 órán belül beérünk. Végül 23:53 lett, 5. hely a 9 női párosból (fél perccel előztük meg az utánunk jövőket), de a számoknál sokkal fontosabb volt az érzés, hogy megcsináltuk. Én nem vagyok egy sírós fajta, de nálam is eltörött a mécses, a célban egymás nyakába borultunk.

Valamikor közben átléptem az 1500 km-t.